Elkezdett idegesíteni, hogy idegesít ha nem vagy itt... Mert ez biztos jele annak, hogy ez már nemcsak kémia részemről. Menj el, nem akarlak többé látni! Ne mosolyogj rám, ne légy vicces, aranyos, kedves, okos, vonzó... nem akarom ezt. Nem tudom mikor fúrtál magadnak helyet belém, biztos csak egy pillanatra fordítottam el a fejem, vagy rágyújtottam épp, vagy csukott szemmel kortyoltam egyet a sörömbe, nem tudom. Csak azt, hogy nem tetszik. Mert úgy vagy velem, hogy nem vagy velem. És azt hiszem nem is akarsz. Csak szikrákat kapok el belőlünk és azt is csak ritkán, csak diszkréten.
A legszomorúbb, hogy tudom, azt sem értenéd meg amit most hablatyolok itt, szóval egyszer szeretném megfürdetni, átöltöztetni, beparfümözni a mondandóm és a kezedbe nyomni. Egyszer, majd, talán, de csak hogy kitehesd a polcra és néha elmosolyodj rajta. Másra úgysem lenne jó neked. Legalábbis most ezt hiszem. Aztán amilyen kiszámíthatatlan vagy, lehet hogy holnap jössz, játszol és mindent viszel. Addigis próbálom nem túlzottan beleélni magam és realizálni, hogy mennyire nem illünk össze. Épp emiatt szeretem elhinni, hogy veled sem bírnám sokáig. Így nem zakatolsz annyit a fejemben. Ha pedig jössz holnap, hozz magaddal valamit, amit itt hagyhatsz, hogy tudjam: vissza akarsz még jönni!

Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.

Kelj fel, ha elestél, és tanulj meg járni!
Emlékezz, hogy szenvedtél, s már nem fog úgy fájni.

Érthetetlen. Egyszerűen amikor meglátom a gyomrom mintha teljesen összeszorulna és a szívem is össze vissza kalimpál. Ezeket az érzéseket váltja ki belőlem Ő. Egy olyan ember, akit nem is ismerek. De a puszta látványa annyira lenyűgöz, hogy ismeretlenül is megkapná a szívemet és annak minden szeretetét. Érthetetlen. Felejtenem kellene? De mit felejtsek ha egyszer nem is ismerem? Felejtsem a szemét, arcát, illatát és mozdulatait? Nem. Azt semmiképp. Hogy is felejthetném el azt az embert aki ilyen erős és hatalmas érzéseket vált ki belőlem? Nem. Bármit eltudnék viselni, de ilyen különleges ember felejtését azt nem. Mi maradna akkor nekem? Üresség. Határtalan és mély üresség...

Látni a szíveddel, a szemeddel lesni,
Ha becsukod vágyak, és ha ha kinyitod semmi.

Szív küldi szívnek, ez egy üzenet a távolba,
hogy nem egy vagy a sok közül, csak az egyetlen a számomra!

- Egyszer az életben mondd azt, amit érzel!

- Jó, rendben. Legyen. Megteszem. Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, mert lehet, hogy igazán fontos leszel nekem és ettől borzasztóan megijedtem, mert akkor meg tudsz bántani... vagy csak nem voltam kész rá, hogy ennyire szeressek valakit, mint Téged.

Én őszinte voltam. És ő is. Csak nem ezt akartam hallani...