Mikor megszakad a szív. Érezted már? Valaha bármikor? Azt mondják, nem is tud fájni. Ennél nagyobb hazugság nincs is a világon. Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt és a szemedbe kacag. Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív csak sajog tőle, befelé vérzel. De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fogvacogtató hideg, a megváltó elmúlás. Csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.

Én nem azért mondom, hogy szeretlek, mert kapni akarok. Így fejezem ki, hogy bármikor kész vagyok mindent odaadni.

Minden, ami szerelem, az szép, és fáj, felemel és földbe döngöl, valós játszadozás, félelmetesen izgalmas és igaz. Örök.

A legszebb emlékek is fájnak néha. Sőt, minél szebbek, annál inkább.

Néztél már bele egy olyan ember szemébe, akit szeretsz, és jöttél rá, hogy az ember, akit kerestél, eltűnt?

Néha nem a szó kell. Nem a beszélgetés. Nem az írás. A megoldás nem mindig a szó. Hanem egy ölelés. Amiben sokkal többet adsz minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretne. De az ölelésben éppen azt fogja hallani, amire szüksége van. Rád.

Örülj, ha legalább egy percig tartott, még hálásabb lehetsz, ha tovább. Másnak lehet, hogy életében nincs ilyen varázslatban része. Olyanban, amikor meglátod, ő meglát, a világ meg megáll. Adj hálát, ha a tiédben legalább volt ilyen. Lehet, hogy csak pár percig tartott, lehet, hogy pár óráig, de volt. Meríts belőle erőt, és érezd, hogy szerencsés vagy, mert láttad, hogy mi az, hogy csoda, meg Sors, mi az, hogy valakiknek találkozniuk kell.

Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, amire egyedül nem vagyok képes. Vágyom rá. Tényleg. Szeretni, ölelni, érezni, tudni, hogy szeret, csak jót akar. Inkább többé tesz, erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá és tudod mit? Legyőzhetetlenné!

Ne gyászolj! Felejts el engem addig a határig, amíg már nem zavar a rám való emlékezés. Egészen ne! Az fájna! De legyen én körülötted valami szelíd és nem bántó emlék, olyan, akire jól esik gondolni, de már nem könnyeztet meg. Ne úgy jussak az eszedbe, hogy belerándulj a fájdalomba, hanem hogy elmosolyodj.

Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap. Hiszek a csodákban!

Tenyeredbe borult az arcom, míg kettőnkre borult az éj leple
meghaltam abban az érintésben és csókod keltett életre.

Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat és beletörődtek a szürkeségbe.

Ha szingli vagy, boldog párokat látsz.
Ha kapcsolatban vagy, boldog szingliket látsz.
Ha iszol rendesen, mindkettőt leszarod.

Ne bánd meg amit tettél, mert amikor tetted jónak gondoltad.

Aki cigizik, meghal.
Aki nem cigizik, hallhatatlan?

Nem a haláltól kell félnie az embernek, hanem attól, hogy nem kezd el élni.

Hibáztam. De ő volt életem legjobb tévedése.

Faggatom a vasbetont, de hallgatnak a házak.
Kérdezem mit nevezzek szabadság vágynak.
Ha néha napján megszólalnának,
vajon mit mondanának? Vajon mit mondanának?

Elhagyhatnám a múltam, de folyton követ hazáig.
Elhagyhatnám az árnyékom, de folyton követ hazáig.
Ami anno piros volt, mára régen kifakult,
egy toll maradt meg számomra az élettől vigaszul.

Megíródott a versem, ködös hajnal tájba,
kinézek az ablakon az erdők karja tárva.
Rágyújtok egy cigire mikor kilépek onnan,
minden reggel új remény ami a földön koppan.

Megint késő, vár a döbbenet, vigyázz, semmise mindegy,
amíg lehet, addig változz, fáj de bűneidre ébredj.
Megint késő, várhat bánat, és az agyamban a zárlat.
Lehajtom fejem, nagy nehezen, de belátom hibámat.

Igyatok még, mer' ez az igazi nyár,
ne üljél a picsádon kislány, inkább riszálj.

Nem futok én utánad, mert minek?
Mikor az összes csicska a hátadba liheg.
Belőlem egy van, ez itt az original,
nézzél már magadba veled ki mit csinál.

Már sehol nem vagy, azt sem tudom merre
keresselek vagy inkább hagyjalak a fenébe?!

Mit vársz tőlem? Elég fájdalmat okoztál,
mire kapcsoltam végre, a földbe tapostál.
Nekem ez nem megy, adtam esélyt százszor,
összekeversz azzal aki füttyszóra táncol.
Minek tettem érted? Minek adtam neked?
Mert ha rosszul szóltam, te lettél lelki beteg.

Mindenben téged látlak, bár itt lennél,
csak egy csókot kérnék tőled, és aztán lassan tovább állnék.

Két kezemben van az életem, és tényleg én sem érem,
hogy mi mit hoz ki belőlem, megszegem mert megígértem.

Bocsáss meg, hogy nem vagyok az átlag,
mert helyén a szívem, míg neked csak szád van.

Úgy érzem jól vagyok, de várj, lehet mégsem.
Mikor azt hiszem elalszom mindig akkor vagyok ébren.

Mindig ugyanaz a tükörkép, és rajtam sem látsz mást,
csak úgy jutok előrébb, ha látom a folytatást.

Nem a zuhanás számít, hanem a földet érés...

Megérkeztem, itt a legnagyobb tahó,
mégis jól áll a zakó, meg a rappes is, de jó!

Az idő távlatából majd egyszer jussak azért eszedbe,
remélem, hogy te is örülsz az emlékemen merengve.
Nevemre már nem emlékszel, egy ismeretlen folt csupán,
csak elmosolyodsz rajta, hogy én néztem rád oly bután.

A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene,
a kérdés, hogy átérzed-e?

Mennyi áldozat ki elment, vajon mennyit kell még szenvedni?
Mikor mondja azt a másik, hogy csak téged tud szeretni?

Bennem nem volt sok érzelem, azt is elvetted tőlem,
egy depressziós barom, igen ez lett belőlem.

Vannak dacos ajkak, mik soha nem beszélnek,
de reggel a könnyes párnák mindent elmesélnek.

Éreztem a szívemben, a gondok csak dőltek,
soha nem értettem, amiket elképzeltünk mért nem sikerültek?
Azt hittem tévedtem, később rájöttem, hogy mégsem,
tőled annyit kértem, hogy lehessen még egyet kérnem.

Ha meg csak ez éltet ugassál be,
de nem én szálltam el, csak te zuhantál le.

Egyedül, cefetül, mindenen keresztül,
köszi hogy kérded, megvagyok remekül.

A szavak emberének sincs szükség már szavakra,
mert nem szerethetsz valakit jobban, mint szabadna.

Mindketten túljutunk rajta. Igen, de mindig lesznek olyan kínos pillanatok, amikor egymásra nézünk, és eszünkbe jut, hogy milyenek voltak a dolgok régen.

A pillanat amikor rájössz, hogy már nem érdekled. Keresed a régi üzeneteit, szép szavait, de helyettük már csak a gyanús mondatok kusza halmazát látod.

Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyél az életében, az helyet csinál benne, nem pedig neked kell megküzdened a helyért.

Játszom most én is, amit te játszottál,
nem kellesz mostmár, akkor sem, ha változnál.

"Nem érdekel!" De az adatlapját minden nap megnézem.

Hova bújsz el hogyha úgy érzed a világ bánt?
Hiába keresed a szmog mögött a szivárványt.

Csak hajtok, testvérem hol a pénzem?
Kopog a szemem miközben a melót végzem,

Gádzsik 3, ez egy mocskos trilógia,
de ezt nyomatja minden magyar cigó, zsidó, pina.

Bocsáss meg anya, de rossz maradok,
sosem változom, én ilyen vagyok.
Ha valami gondom van, szeszt ragadok,
bolond vagyok, héj, felszakadok.

Tudod én venni szeretnék egy nagy levegőt,
szerelmet szeretnék, nem szeretőt.
Én élni szeretnék, nem meghalni,
hazámat szeretni, és nem itt hagyni.

Tudom oly rossz volt, de most nem tudok mást tenni,
szép volt, jó volt, de köszönöm, ennyi!
A könny felszárad, a sebek begyógyulnak,
soha nem tudhatod  hogy mit hoz a holnap.

Egyszer fent, egyszer lent, mint a lift ez így megy,
mindig más a szitu, bejárunk minden szintet.
Nem tudhatod hogy holnap mit veszítesz, mit nyersz,
kip-kop, bekopog a sors amit nem ismersz.

Az összes exemnek mutatok egy "fuck" jelet,
ki egyik nap még engem, de öt nap után mást szeret.

A szemed ragyog mint a legfényesebb csillag,
a jelenléted szürke életembe színt ad.
Bébi te és én, mi maradunk a végén,
az örök háborúmban te hoztad el a békét.

Ismerted, ismerted, ha nem hát akkor nem,
ha kínoz téged minden, akkor nincsen kegyelem.
Hogy mégis miről beszélek, hát én sem tudom pontosan,
de ügyelek rá mit mondok, csak szépen, okosan, gondosan.

Önző vagyok, nincs hitel mától,
ez a világ számomra érzelem hibernátor.

Élni csak szívből lehet, izomból meg ésszel nem.
De az emberek félnek már szeretni én ezt észleltem.

Annyit adott, amennyit lehetett,
sosem felejtem el, mennyire szeretem.

Mindig figyelj arra, hogy olyannal legyél, aki büszke rá, hogy az övé vagy!

Nem kell a szép,
ha csak múló emlék,
mindig légy hű magadhoz.

Oda teszed magad, hol az érdek diktál,
azokkal spanolsz kiket régen szidtál.
De hát olyantól mint te az ember mit vár?
Hogy nem vagy a spanom nem bánom, érted nem kár.

Mustár színű nadrágod betűrve a bakancsba,
taréjkurva a fejeden a haj meg élére van vasalva.

Egyszer egy éjszakán te is fogsz majd sírni,
ha kijössz a temetőbe síromat megnézni.
Sírom felett egy kismadár panaszosan zengi:
"Itt nyugszik ki veled boldog akart lenni!"

Hiányozni fogsz. Tudom, azt hiszed, sose figyelek rád, és nem is szeretlek, mert folyton azt mondod, ezt ne csináljam, azt ne csináljam. De jobb volna, ha mondnád, és én legfeljebb nem szívesen hallgatnám, mint hogy itt se légy és sose mondj semmit.

Az egyik legnehezebb dolog az életben azt látni, hogy akit szeretsz, valaki mást szeret.

Hazudj már valami szépet.
Elhiszem majd az egészet.
Legyen kert, és benne virágok,
törpe is kell, meg óriások.
És te is legyél ott kérlek,
ha hívlak hazudni szépet.
Csak igazat ne! Az fájna.
Csak egyszer, utoljára.

Boldognak szeretném látni. Nem számít, hogy kivel, vagy hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, és úgy szereti, ahogy nekem kellett volna. Találjon valakit, aki úgy látja őt, ahogy most én.

Van akit azért gyűlölsz, mert szeretni is tudnád.

Nem az a fájdalom, sírni, zokogni,
hanem a fájdalmat mosolyba fojtani.
Az ember erős, de a szíve megszakad,
ha azt, kit igazán szeret, szeretni nem szabad.

Tudom, hogy nagyon tud fájni, mikor szíven szúr egy váratlan szó,
s kiderül, ő már mást szeret, s csak meghalni volna jó.

Egyszer majd elmúlik, s begyógyul a seb,
de a csókot mi szánkon égett, feledni nem lehet.

Nem vagyok én se tökéletes, sokszor elbasztam,
de nekem is jár az esély, hogyha én is megadtam.

Soha nem értettem miért ilyenek az emberek,
ott bántják egymást ahol csak lehet.
Most nem mondom, hogy én másmilyen vagyok,
Én csak jobb szeretnék lenni, de sajnos ugyan ilyen maradok.

Ha elérem amit akarok, boldog leszek. Igazából és örökké és igen! Ez végül így lesz, mert sikerülni fog!

Üres a szó, mondhat bármit.
A szemedbe néz, s a lelked fázik.

Voltam már lenn, és hagytak egyedül,
Üres falak között, távol mindentől.
Keserű a magány, de tudtam sikerül,
Ide elérni fel, csak mindig hinni kell.

Soha ne add fel, érd el az álmaid,
a kudarcok ne törjék a szárnyaid.
Gyerünk állj fel, próbáld meg még egyszer,
nem létezik olyan, mit nem érhetsz el.

-Honnan tudod, hogy ő nem életed szerelme? Úgy értem, lehet az évek múlásával ő lesz az.
-Nem, ez nem olyasmi, ami idővel fejlődik. Ez olyasmi, ami azonnal megtörténik. És folyik végig rajtad, mint a folyó vize vihar után. Érzed az egész testeddel, a kezeden, a szíveden, a gyomrodban, a bőrödön. Éreztél már így valaki iránt?
-Igen, azt hiszem.
-Ha gondolkoznod kell ezen, akkor még nem érezted.
-És teljesen biztos vagy benne, hogy egy nap megtalálod?
-Persze. Végül mindenki megtalálja. Csak sose tudhatod, hogy mikor, vagy hol.

A szerelem csak gyengeség. Most valóságnak tűnik, az elején mindig így van, de ez csak illúzió. Elillan. És ott maradsz üres kézzel.

Tudod mi a szerelem? Látni azt, amit senki más nem lát, és hagyni, hogy a másik lássa azt, amit senki másnak nem akarsz megmutatni.

Amit irántad érzek, az feltétel nélküli. Nem ítéllek el. Nem veszítem el a türelmemet. Nem büntetlek meg. Csak szeretlek. Ennyi az egész. Világos és egyszerű.

Vajon a szerelemtől hülyül el az ember, vagy csak a hülyék lesznek szerelmesek?

-Ezen nem könnyű túllépni. Idő kellett. Te kellettél
-Én itt voltam!
-Igen. Elítéltél, ahogy mindenki más.

Túl őszinte vagyok, az ellenségem sajnos sok,
de kit érdekel? A 'hate'erek jó sajtósok.

Egy pillanat se telik el úgy, hogy ne gondolnék rád. Látni akarom az arcod, fogni a kezed, érezni a tested melegét. Tudom, hogy ez lehetetlen. Elmentél. És nem kaphatlak vissza.